Az Abszol útnak ezen a végén a házak ritkásabban álltak, mint a központi forgatagban. Az üzleteket felváltották a lakóépületek, és a közelben egy park is volt. Egy park kacsaúsztatóval - a háttérben visszhangzó hápogásból ítélve. A környéken épp csak ébredeztek az emberek. Kisebb bagolysereg repkedett Reggeli Prófétákkal megrakodva, ablakokon kopogtatva. Valahonnan egy boszorkány indulatos kiabálása szűrődött ki, mindenki tudtára hozva, hogy nézetei szerint a fiának mindenképpen illendő lenne nadrágot is húznia aznap az alsónemű fölé.

Cho még soha életében nem járt magánklinikán. Ez se tűnt éppenséggel annak. Egy teljesen közönséges épület küszöbén állt, egész pontosan a bejárathoz vezető rövid, de annál szélesebb, terméskőből készült lépcsősor tövében. A több méter magas, boltíves ajtó tárva-nyitva várta, hogy a lány végre elinduljon. Két oldalán egy-egy ízléses fémkeretbe foglalva színes plakátokon egy boszorkány és egy varázsló illegették magukat, előadva megfiatalodásuk történetét. Időnként rámutattak a kereteik felett díszelgő feliratra:

<center><b>ÖRÖKIFJÚ KLINIKA</b></center>

A néhány másodperc, amit Cho nézelődésre engedélyezett magának letelni látszott. Kimért léptekkel maga mögött tudta a lépcsőt, és belépett az izzasztó júliushoz képest kifejezetten fagyos előtérbe. A ház alsó szintjét teljes egészében elfoglalta a váró, ami egyetlen nyitott helyiségből állt. Balra kanapék és fotelek seregét látta, közöttük kis dohányzóasztalokon magazinokkal. Az egyik falon padlótól plafonig érő panoráma ablakok, a másikon két indokolatlan méretű kandalló. A szoba közepén üveglépcső vezetett a fenti emeletekre. Jobb kéz felé egy cseresznyefa íróasztal mögött fiatal lány olvasgatott. Annyira elmerült a könyvében, hogy még az érkező vendéget se vette észre, következésképpen a lábát sem vette le az íróasztalon sorakozó papírhalmok közül. Mikor Cho megköszörülte a torkát, a lány csak kisöpörte arcából göndör szőke haját, és felemelt ujjal jelezte, hogy türelmet kér. Azaz <i>valószínűleg</i> ilyen illedelmes szándék állt a mozdulat mögött.

- Üdvözlöm! Miben segíthetek? - Szólalt meg végül. A váraltlanul kedves hangszín arról árulkodott, tetszett neki, hogy zokszó nélkül hagyták végigolvasni a bekezdést.

- Jó reggelt! A nevem Cho Chang. Mandy Brocklehursthöz jöttem, úgy tudom vár rám... - A szőke tátott szájjal elkacagta magát. Kezeit pufók orcái elé kapta, hogy legalább valamennyit megőrizzen méltóságából, s néhány másodperces vihogás után hajlandó volt megmagyarázni, miért.

- Elnézést, elnézést. Nem akartam ám kinevetni, de hát ez tényleg roppant mulatságos. Hiszen reggel nyolc óra van! És hát, tudja, Mandy még soha életében nem ért ide tizenegy előtt. Na, nem mintha lenne vendég, aki ilyen időpontban kívánna kezelést... Biztos benne, hogy nem <i>este</i> nyolcat mondott a doktornő?

Szó, mi szó, Cho egyáltalán nem beszélte meg barátnőjével, hogy pontosan mikor találkozzanak. Az újságban olvasható hirdetés alapján tájékozódott, hogy hány órakor nyit a klinika, és úgy érezte, az lenne a leghelyénvalóbb, ha nyitásra érkezne. Eme balszerencsés következtetését a recepcióssal is megosztotta, aki felajánlotta, hogy küld egy baglyot Mandynek, de Cho határozottan visszautasította. A szőke lány fejcsóválásától kísérve átvonult a váró másik végébe, és lehuppant az egyik különösen puhának látszó kanapéra, közvetlenül az ablak mellé. Előhalászta táskájából éppen aktuális olvasmányát, és békésen elmerült a szövegben.

Már legalább egy órája ült a napfényes díványon, mikor befutott az első vendég. A fehér hajú, sólyomszemű  nőt azonnal megismerte mély, határozottan zengő hangjáról. Átsietett a termen, hogy üdvözölje váratlanul felbukkanó ismerősét.